A Gyermek (vers)

A fény kapuját átlépve megérkeztem az ürességbe,

Kaptam időt s teret, hogy beletanulhassak a teremtésbe.

A tér, melyet kaptam mentes és végtelen volt ugyan,

Ám a sok információ után ott találtam magam egy kicsiny zugban.

Hozzászoktam s szinte csak kívül kerestem,

Így érzékeim s vágyaim csapdájába estem.

Eleinte az időt is végtelennek hittem,

De az igazságot, mint terhet kellett vinnem,

S meg kellett értenem, hogy utam kivezet majd innen.

Félelmekkel megtelve, s a következményektől rettegve,

Igaz arcomat elfordítva éltem egy maszk mögé rejtőzve,

Színész lettem, aki valóságnak hitte, amit játszott,

S az élet úgy telt, hogy abban az igaz én nem volt ott.

A gyermek azt hitte, rosszak és hibásak az álmai,

Így hát előre rohant, s felnőtt, mert nem akart álmodni.

Az álarcot azonban kikezdte a fény belülről,

S hirtelen elkezdtem látni magamat felülről.

Onnan láttam meg, hogy a gyermek nem nőtt fel,

S azt is, hogy az álmok sosem tűntek el.

Kerestem a fényt, ami majd bevilágítja lelkem,

Azonban fentről megláttam, hogy végig ott volt bennem,

S mára megértettem, mit is kell tennem.

Ez a fény nem érzékelhető szemmel,

Azt csak a lélek érzi, s a magasba emel,

S mindig a megfelelő irányba terel.

Ez a fény egyre erősebb, ha megosztom,

Közvetítésére az egyik eszköz, a mosolyom.

A fény az otthonom, amely egy másik világ,

Ha nem tépem le, otthonában ragyog a virág.

Elengedem a létet, s az az enyém lehet,

Én nélkül azonban az enyém nem kap teret,

S többé semmi sem jelent terhet.

Vannak dolgok, amiket meg kell tenni, másokat elengedni,

S a körforgásból igenis ki lehet lépni.